2. rész

Sziasztok!

 Ma egy rövidebb résszel jöttem, mint a legutóbbi, de azért remélem elviselhető!
Ismét csak bocsánat a hosszú várakozásért, de ezt a rész különösen sokáig írtam... Komolyan, ígérem igyekszem beleszokni valami 2-3 hetes rendszerbe, de az év végi hajrá mellett nem ígérhetek semmit...
Ez a rész Muerte szemszögéből íródik, amely egy szerelmi, illetve családi szálát mutatja be, valamennyire.
Minden esetre remélem hagytok magatok után nyomot!
Jó szórakozást! :)

"Nekem is lehetnek titkaim. 
Ha nem tudsz ezekről, akkor az azt jelenti:
 jól megtartottam őket ezidáig."

 - Igen, Uram, megkezdődtek a beavatkozások - Muerte a Sassy-vel való találkozásuk után azonnal a tanácshoz ment, hogy jelenthesse a történteket.
 - Valóban? És közölné velem a bensőbb információkat? Kiről van éppen szó, és hányadik lépést könyvelhetjük el? - Virted, az egyik Consul komoran meredt Muerte-re, fejét két kezén támasztva. Szokása volt, hogy lenézi az embereket, de azt nem tudta, hogy Muerte ezt ki nem állhatja.
 - Tisztelt Consul Úr. Közölném önnel, hogy ezeket nem rég már szóvá tettem, csak maga nem... - Muerte nagyot nyelt, hogy elfojtsa a káromkodását, mert tudta, ha egy nála magasabb rangúval ujjat húz, akkor ő marad alul. Ésaz jó esetben a halálát is jelentheti. - Szóval, itt egyenlőre egy névtelen újoncról van szó, akin jelenleg az első fázis lépett életbe. Jelenleg egy eldugott helyen, ahol senki nem láthatja előtörnek az emlékei. Ha szerencsénk van, akkor nem kaparja ki a saját szemét... - Muerte a szájához kapott, és idegesen várta Virted vér fagyasztó reakcióját, ami azonnal érkezett is:
 - Te egyedül hagytad őt, az első fázisban? Ugye tudod, hogy ez annak a szerencsétlennek az életébe is kerülhet?! - A fiatal férfi dühösen a karfájára csapott ököllel, majd folytatta: - Teljesen elment a maradék eszed? Csak azt mondd, hogy legalább elmagyaráztad neki a teendőket!
 - Mondhatni...
 - Mondhatni? Milyen Nobilis vagy te? Az ilyen nem érdemel elismerést felénk! Takarodj a szemem elől! - Virted konokul hunyorgott Muerte-re, és ujjával a kijáratra bökött. - Legközelebb akkor vesztegesd az időmet, ha készen állsz a feladatodra! - A nő ökölbe szorított kézzel -és állkapoccsal vonult ki, magában elmormolva pár átkot.



A démonoknak különleges rendszerük van. Egy, aki mindenkit irányít, akit úgy hívnak, hogy Andha, utána következik 3 Consul, akik alatt dolgozik fejenként minimum 5 Nobilis. Nekik minimum 16 Ceptor munkálkodik. És vannak a Milesek, akik úgy szint az Andhának dolgoznak, de a többitől független.
Az Andhának az a dolga, hogy mindent rendben tartson, elrendezze a problémákat, rendszerezze a feladatokat, és kiiktassak azokat az embereket, akik megtudtak a démonok, azaz a Fernumok létezéséről. Emellett a három Consulnak csupán annyi dolga van, hogy felvegye a jelentéseket a Nobilisoktól, és leadja azokat az Andhának, aki persze lementi ezeket az információkat. A Nobilisok viszont a Ceptorokról hoznak hírt a Consuloknak, illetve szerzik az újakat. Ők azok, akik a rátermett, fiatal embereket haláluk után Fernummá teszik, és beavatják őket mindenbe. A fázisok megtétele után jön a felavatás, amit Gurath ünnepségnek hívnak. Ekkor a fiatal Fernumból Ceptor válhat, ha kiérdemli. Ha nem sikerül, akkor szimplán kivégzik. Végezetül nekik az a dolguk, hogy Nobilissá válhassanak, és megkezdhessék munkálatukat. Ám ehhez le kell tenniük a Xamen vizsgát, amit nem sokan élnek túl. A Milesek pedig amolyan rendőrként viselkednek, azaz ők figyelnek a Shelter-en belüli biztonságra. A Shelter az a menedék, ahol a Fernumok gyülekezetet tarthatnak, illetve leadhatják az információkat. Valamint, azoknak nyújt szállást, akiknek szükségük van rá, vagy, akik pusztán odavágynak.
Csakhogy, megeshet, hogy egy démonnak nem tetszik ez a rendszer, és olyankor kiválnak. Az ilyen Fernumokat Vendernek hívták eleinte, addig, amíg ezek az "árulók" meg nem alakították az amanecer klánt. Őket persze a mai napig próbálják irtani a Fernumok, de olyan képességeket birtokol ez a klán, hogy lehetetlenség. Ráadásul még most is rejtély, hogy honnan szerezték mindezt.



 - Na mi van, nem sikerült a főnök kedvére tenni? - Muerte egy régi ismerőse cinikusan állt le csevegni, nem gondolva arra, hogy a nő mennyire ingerült.
 - Caritate, ehhez most nincs kedvem... Kérlek.. csak hagyj békén! - sutyorogta, majd indult is volna tovább, de a férfi újra csak megállította azzal, hogy elé állt, és egyik kezét kitartotta maga elé.
 - Jaj kislány, ne csináld már! Tudod, hogy nem úgy értettem! Mi történt, mondd? - Caritate érdeklődőn meredt az elfáradt lány szemeibe. Összepréselt ajkakkal reménykedett abban, hogy válaszol.
 - Semmi, csak megint nem figyelt rám a Consul mester. Megint elcsesztem... De... de most kérlek hagyj békén, még rengeteg mindent kell elintéznem, és nincs időm foglalkozni a játékaiddal. Ha unatkozol, akkor inkább menj, szórakoztasd az egyik Ceptorodat, ő biztosan díjazza majd! - erőlködött Muerte, majd habozás nélkül tett egy hirtelen mozdulatot, hogy kitérhessen Caritate esetleges visszarántása alól. Szinte menekült az ajtóig, amit átlépése után megkönnyebbülten csukott be maga mögött. Pár pillanatig behunyt szemmel nekidőlt homlokkal az ajtónak, majd mély levegpt vett, és megfordult, de ekkor szeme előtt alig pár centiméterre találta Caritate-t, aki kissé kajánul mosolygott, majd elégedetten hajolt hátra a nőtől. - Te mégis hogyan? Mikor? Hogy csináltad? - Idegesen kapkodott kezével, hol az ajtóra, hol a szüntelenül vigyorgó férfire.
 - Tudod, én már nem szórakoztathatok egy Ceptort sem. Képzeld, nemrég hatalmas erőt kaparinthattam meg... Megvan mindennek a titka. Mindössze olyat kell tenned, amit nem szabad - Caritate a nő válla felett az ajtónak támaszkodott, és még közelebb hajolt hozzá. - Neked is megtaníthatom, ha szeretnéd. Csak magára kell hagynod a Ceptoraidat, és  a Consulodat... - A férfi arcát a nő arcához nyomta, és a szavakat halkan sutyorogta a fülébe.
 - Amanecer... - sóhajtotta Muerte, és nyelt egyet, hogy a könnyeit visszafojthassa. - Miért tetted ezt? - Csalódottan hajtotta le a fejét, képtelen lett volna akár egy pillanattal tovább is a szemébe nézni a férfinek. - Én azt hittem, hogy... - Szipogva levegő után kapkodott, majd erővel a szemébe nézett, de nem tudta befejezni, mert ő megtette helyette:
 - Hogy beérem azzal, amit itt tehetek? Hogy nekem jó mindez? Mit hittél? Hiszen tudod, hogy utálok itt lenni! - Bár Caritate ezt kiabálásnak szánta, úgy suttogott, hogy még Muerte-nek is hegyeznie kellett a fülét, hogy hallhassa. - Muerte tudod, hogy nem lettem volna képes évszázadokig itt szenvedni!
 - Nem, én... Én nem is tudom, mit hittem. Talán azt, hogy... Áh, teljesen mindegy, téged már úgysem érdekel, amit mondok! Már nem tartozol hozzám! Régóta nem! - Muerte sietve próbált kimenekülni a férfi kezeiből, ám ekkor valami olyasmi történt, amire még maga sem számított. Caritate megragadta a nő kezeit, és magához rántotta. Pár pillanatig némán várt, majd megcsókolta. Muerte nem bírta tovább, könnyei végigcsordultak arcán, ahonnan a férfi kezeire zuhantak.
 - Csak ezért... csak ezért tettem mindent - suttogta, és kinyitotta szemeit, hogy Muertéjébe nézhessen. - Szeretlek. De ha itt maradok, akkor ezt nem tehetem meg! Itt megölnek, ha ismered azt, hogy mi az a szeretet! - a férfi újra megcsókolta őt, mire Muerte a kezeivel átkarolta a nyakát.
 - Hogy tehetted? - szipogott. - Tudod, hogy nem mehetek veled! Nem tehetem!
 - Miért nem? - A férfi két vállánál fogva tolta el őt éppen annyira, hogy az egész arcát tökéletesen átláthassa.
 - Nekem kötelességem itt maradni... Nekem az életem ehhez a helyhez, ezekhez az emberekhez kötött! Nem mehetek veled! - Muerte lesütötte a tekintetét, és a férfi cipőjét kezdte tanulmányozni.
 - Mégis miről hadoválsz?
 - Tudod, az Andha... - Kezdett volna bele, de Caritate belevágott.
 - Mi van vele? - A férfi felemelte a hangját, és a nőt vállánál fogva ráncigálta, mintha csak felakarná ébreszteni egy álomból. - Ő nem fog keresni téged, nem érdekli mi van veled! Számára te is csak egy bábú vagy, akit kedve szerint mozgathat a sakktáblán!
 - Te idióta! - Muerte kiabálva vágott bele szavaiba, majd, mikor észrevette modortalanságát, megköszörülte a torkát, és nyugodtabban folytatta: - Lehet, hogy számára csak egy bábú vagyok... De ha így is van, akkor számára én vagyok a sakktáblán a királynő...
 - Miről beszélsz! Bökd ki! Kifutunk az időmből Muerte!
 - Igaz is. Neked még sosem mondtam el...
 - Micsodát? - Caritate értetlenkedve meredt szerelmére, mint borjú az új kapura. - Mit titkoltál el előlem?
 - Azt, hogy az Andha az apám.



Kopogtak az ajtón. Az Andha alig észrevehetően megrezzent, nem szerette, ha felverik körülötte a csendes környezetet.
 - Gyere csak! - Krákogta a lehető legtöbb barátsággal, bár semmi kedve nem volt beszélgetni valakivel. - Ó! Szia! Mi történt Solus? - Persze ez a személy kivételként becsülhette meg magát. Nem tudta ki ő, nem ismerte a múltját, nem engedték neki. Állítólag túl szomorú. És persze szerepel benne maga az Andha.
 - Uram, hírt kaptam arról, hogy Caritate, egy Nobilis ranggal rendelkező nemes elárulta a Fernumokat! - Zihálva rontott be a terembe, ahol az Andha mosollyal arcán várta. Persze, ezt hallva rögtön lehervadt róla. - Mit tegyünk?
 - Az épületben tartózkodik jelenleg is, vagy már messze jár? - Homlokát ráncolva koncentrált, közben erősen gondolkozott azon, mi tévők legyenek, ha esetleg Caritate elhagyta a Shelter területét.
 - Nem, az egyik Nobilis állítólag látta őt a folyosókon. Muerte az. Mit tegy... - A Miles aggódva ismételte volna meg a kérdését, de az Andha közbeszólt:
 - Azonnal küldjenek el egy harcképes osztagot! - A férfi az íróasztalán pörgetett egy apró pénzérmét, az arcán jobban látszódtak az idős barázdák, mint általában; mindig ezt csinálta, ha gondolkodott, vagy aggódott. Valamivel lefoglalta a kezét, és ráncolta a homlokát. Ilyenkor csak ő, és a gondolatai léteztek. - És hozzák ide Muertét! A lehető leghamarabb!
 - Igenis, Uram! - A Miles sietve kirohant a teremből, teljes csendben hagyva az Andhát, pont, ahogyan ő azt mindig is szerette.
 - Mondd, miért kell neked mindig belekeverednek valamibe, ami szabályt szeg?... - Suttogta magában, majd őszülő hajába túrva megragadta az egyik tollát, és folytatni kezdte a munkálatait.



 - Muerte, mennünk kell! Hallom őket! Leakarnak tartóztatni! - Caritate idegesen ráncigálta szerelmét, de ő egy lépést sem tett. Teljesen elkábult a félelemtől, hogy a férfi, akit halála óta ismer mennyire lesz mérges egy ilyen fontos dolog elhallgatásáért. - Gyere már! Figyelj, az Andhát nem érdekli, hogy mit csinálsz! Fogd fel!
 - Caritate, én... Nem mehetek veled, értsd meg! - Muerte szemei tükrösödtek, a könnyei ismét csak előtörekedtek. - Nem mehetek veled, értsd meg! - Ismételte remegő ajkakkal. - Nem lehet! Most nem! Most még itt kell maradnom! Legalább el kell búcsúznom!
 - De... - Caritate meghallotta az egyik Milea lépteit, amint egyre hangosabbak és hangosabbak lettek. - Hát jó. Legyen. - Összeszorította szemhéjait, majd ígéretet tett: - De én akkor is visszajövök érted. Visszajövök, ígérem! Apa ide- vagy oda! - Caritate lágyan megcsókolta a nőt, majd egy nehézkes mosollyal arcán futásnak eredt. Muerte némán nézte végig, ahogyan szerelme egyre távolabb kerül tőle, míg végül elnyeli a folyosó sötétsége.
 - De ezúttal tartsd be az ígéreted, ha már a legutóbb is megöltél - suttogta, majd egy halovány, reménnyel teli mosoly közben kitörölte szemeiből a könnyeket.
 - Muerte kisasszony! - Egy Miles rangú nő érintette meg Muerte vállát, aki emiatt riadtan fordult meg. Nem ismerte fel a nőt, az arcát eltakarta a Milesek ruhája - fekete köpeny, ami alatt fekete, fegyverekkel felszerelt könnyed ruha, ami segíti a rejtőzködést. - Elnézést, nem akartam megijeszteni önt... Nem látta merre ment véletlenül a szökevény?
 - Mármint... Caritate Úrra gondol? - Muerte mutatóujját a szájára tette, bugyuta nézéssel meredt a fiatal lányra, játszva a totál tudatlant, aki alig észrevehetően, de felsóhajtott, majd kissé idegesen válaszolt:
 - Persze, hogy rá! Akkor most látta, vagy sem? - A Miles idegesen topogott a lábával, majd, mikor ráeszmélt, milyen tiszteletlenül bánt egy Nobilissel, összetette két kezét, és hozzátette: - Mármint, ha tud valamit, kérem, közölje velem!
 - Nos, így mindjárt más. Ez esetben tudok segíteni - Muerte lágyan elmosolyodott, majd elmutatott az egyik folyosó irányába. - Arra láttam futni. Valószínű, hogy a felszínre indult. Biztos azt hitte, hogy maguk a központból érkeznek, és mire ő felér a tetőre, addigra lerázza magukat. De... Megkérdezhetem a nevét, drága? - Igyekezett minél tovább húzni az időt, hátha időt nyerhet Caritatének.
 - Köszönöm, kisasszony! Solus vagyok! És... Az Andha hívatja önt a központi főterembe! - Azzal elfordult, és a többiekhez fordult. - Erre gyertek, erre futott! - Intett a társainak, akikkel együtt elindultak arra, amerre Muerte vezette őket.
 - Idióta - mosolyodott el cinikusan, amikor azok már messze jártak. - Könnyű téged rászedni, nem igaz húgocskám? Caritate, ezért most az adósom vagy! Becsaptam a saját testvéremet! - Muerte a plafonra nézett, mintha csak az eget akarná kémlelni, majd lassan elindult, mintha semmi sem történt volna. - De addig is, még van egy kis elintéznivalóm.