Sassy Clayton megye egyik eldugott erdőjében várta a Napkeltét, közben, hogy múljon az idő, néhány szöcskével szórakoztatta magát, úgy, ahogy senki más nem teszi. Egyesével tépkedte le lábaikat, szárnyaikat, és figyelmesen várta a következményeket. Persze tudta, hogy lábak nélkül nem tudnak elrepülni, de már az is örömmel töltötte el, hogy látta; a bogár is olyan földhözragadt, mint ő maga. Várta, hogy vérezzenek, de nem tették; az ízek tőből szakadtak ki a torból, és nem hagytak maguk után semmit, Sassy mérgesen hajította neki őket egy szemben lévő öreg, széles fának. A szöcskék szinte szétrobbantak a kérgen, és zöld váladékkal terültek el azon.
Nem értette, miért van még mindig itt, és azt sem, ki volt ő, és mit tett, hogy az örökkévalóságba zárták. Tudta, hogy
miatt halt meg, de nem tudta, ki miatt. Tudta, hogy visszahozták őt ide, de nem tudta, miért.
- Ha egyszer meghalok, akkor az is akarok maradni... - fáradt hangja törte meg az éjszaka kellemes csendjét. Annyira eltöprengett a témán, hogy így kihallatszott belőle. Valamiért hangját kívülről hallotta, mintha nem is ő mondta volna, hanem valaki, aki mélyen benne lakozott, és arra várt, hogy kitörjön onnan, és átvegye az irányítást egész teste felett. Persze Sassy akkor még nem tudott ennek a lénynek a létezéséről, csak vaktában tapogatózott a lehetőségek fellegében, erőszakosan próbált emlékezni valamire - akármire, de akárhányszor is próbálta, elveszett ebben a ködben, és úgy érezte, soha nem talál ki belőle. Bár aludni nem tudott már élőhalott mivolta végett, de nem is mert volna, mert attól tartott, ha megteszi, akkor magába zárja őt ez a veszélyes köd, és nem engedi majd szabadulni. Félt, hogy ez olyan dolgokat mutat majd neki, amit ő talán nem akar látni. Félt a múlttól, félt, hogyha megismeri azt, akkor talán nem azt kapja, amire annyira vágyott. Ezért inkább nem is foglalkozott annak felfedezésével, csak élte a második életét, egyedül, rejtve mindenki elől. Még maga elől is.
- Egy igazi piromániással van dolgod! - amint sétált, Sassy fülébe ezek a szavak érkeztek egy szűkebb, elágazó sikátorból.
- Ki mondta ezt? - egyenesen besorolt abba az utcába, ahonnan hallotta. Nem félt, nem izgult, csak meggondolás nélkül beletrafált a lényegbe. Pár sürgető pillanat múlva megpillantotta a hang gazdáját. Pontosabban, két fiúval találta szemben magát.
Remek, már csak ki kell találni, melyik mondta, gondolta, és éppen megismételte volna előbbi kérdését, de a jobb oldali belevágott:
- Hát ez meg ki? - mind a ketten egy hatalmas konténer mellett ücsörögtek, néhány, itt-ott kiszakadozott szemeteszsákon, és tömény mennyiségben fogyasztották az alkoholt. Sassy magában elfintorodott, de nem mutatta arcán, inkább rögtön a tárgyra tért:
- Ki mondta? - karba fonta két kezét, egy lépést előrébb tett, hogy ne kelljen hozzáérnie a leszakadozott cirkuszi reklámhoz, majd vállával lazán nekidőlt az ősrégi téglafalnak.
- Mármint mit? - értetlenkedett a jobbra ülő, pedig pontosan tudta, mire értette.
- Tudod te azt - fintorgott Sassy, és fejével biccentett feléjük.
- Miért érdekel ennyire? - a balra ülő kényelmetlenül fészkelődött a zsákon, és szaporábban vette a levegőt, mint azelőtt.
- Csak válaszoljatok! - utasította őket, de szemével már a megfelelő fegyver után kutatott, amellyel vészhelyzet esetén könnyedén megvédheti magát. Mivel az üresedő üvegeket kívül nem talált semmit - amik is egyébként ott hevertek a fiúk közvetlen közelében - reményvesztetten feladta, és próbálta uralni a helyzetet.
- Egyáltalán ki vagy te? Valami FBI-os hülye gyerek? Ha azt hiszed, hogy... - kezdett volna ellenkezni a jobb, de Sassy reflexszerűen közbevágott, és könnyedén elhalkította őt:
- Nem, nem vagyok az. És nem, nem hiszem, hogy elmondjátok nekem, hanem tudom - lassacskán kiegyenesedett, és érezte, ahogyan az adrenalin elönti a testét, ahogyan a szíve egyre hevesebben dobog. Kiverte a verejték, az apró izzadtságcseppek szaporán peregtek le egész testéről. Egyre csak növekedett benne a vágy, szinte már erőszakkal kellett visszafojtania dühét. Pillanatképek jelentek meg előtte erről a két fiúról, amint szétdarabolva hevernek előtte, a két különböző vér vegyesen önti el testét, és pengéjét, amellyel felhasította a húsukat, remény ittasan megkínozta őket és kiszipolyozta testükből az életet. Üres sörösüvegeket vágott a haldokló fiúkhoz,és közben azt hajtogatta: "Élvezed? Élvezed? Én nem élveztem, amikor engem gyaláztál!". Sassy megrázta a fejét, rémülten kergette el maga elől a gondolatot. Szaporán kapkodta a levegőt, igyekezett lenyugodni, ezért áttért az "orron be, szájon ki" szokáshoz, és koncentrálni kezdett arra, amit mondanak a fiúk.
- Ne mond el neki, Chester! Ki tudja ki ez - bökte oldalba barátját a jobbra ülő, és feszülten pillantgatott hol Sassy-re, hol vissza a megzavarodott fiúra. - Chester, hallod? Fejezd ezt be! Kopj már te meg le, hülye ringyó! - fordult ezúttal Sassy-hez, és haragos pillantásával fejezte ki nemtetszését.
- Hát jó, legyen. Én voltam. Most boldog vagy? - nem is figyelve barátjára, Chester kitálalt, és komoly képpel meredt a lány szemébe, hátha meglát benne valamit - valamit, ami utal arra, hogy besúgó lehet valamelyik rendőrségen, vagy hasonló, de nem talált semmit. Sassy csak némán meredt maga elé. Az ő arcáról lehetetlen érzelmeket olvasni.
- Chester! - a fiú barátja csalódottan felharsant, dühösen bokszolt bele teljes erejéből a felkarjába, majd fájdalmasan megrázta a kezét. Mindennek ellenére sem zökkentette ki őt mély mélázásából. - Ezt most muszáj volt? - folytatta, de nem esett le neki, hogy senki sem figyel rá az égadta világon. A másik fiú és Sassy csak meredtek egymás tekintetébe, mintha valami telepatikus módon társalogtak volna.
- Ez olyan nehéz volt? - lágyan elmosolyodott, közelebb lépett Chester-hez, és halkan hozzátette: - Idefigyelj, pisis! Te soha a büdös életben nem leszel piromániás! - összeszorította állkapcsát, úgy préselte ki rajta a szavakat. Ennyire dühös talán még életében nem volt; hiszen még nem gyalázták meg azt, ami neki fontos. Legalábbis nem emlékezett rá. - Ostobaság azzal keménykedni ezelőtt az idióta előtt...
- Héj! Minek neveztél? - a fiú gyerekesen közbeszólt, de amikor látta, hogy Sassy kutyába sem veszi, inkább elhallgatott, és némán várta a veszekedés végkimenetelét.
- ...Hogy te egy vérbeli piromániás vagy! Ha valóban az lennél... - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, közben vádlón felemelte ujját, és Chester-re mutatott vele. - Ha valóban az lennél, akkor nem fecsérelnéd a drágalátos idődet erre a félkegyelműre - a nyomatékosság kedvéért fejével a másik srác felé biccentett, majd fojtatta: -, hanem magányosan ücsörögnél egy elhagyatott raktárban, és néznéd, ahogyan az általad létrehozott tűz ott lobog előtted, szinte megpörköli a lelkedet, ahogyan terjed, és tápanyagot gyűjt magának az életben maradásért! A piromániásokat nem értik meg az emberek! Fogd fel végre! Elítélik őket! Magukra hagyják őket, de nem veszik észre, hogy ezzel hatalmat adnak a kezükbe! Hatalmat, mert elfeledik a létezésüket, és így megtehetnek, amit csak akarnak! Büntetlenül felgyújthatnak akár egy katonai erődítményt, legyilkolva ezzel több száz, akár több ezer élő embert! - a mondandója végére már majdnem, hogy kiabált, és ujjával a megrémült Chester mellkasát böködte. - Valamint, nem gyávák, és nem félnek egy olyan embertől, aki egyébként a fajtársuk, csak, mert feldühödött! Az elmondottakhoz képest ti ketten összevéve is csak két pisis nyúl vagytok! Semmi több! - a két fiú csak megszeppenve pillogott Sassy-re, szaporán kapkodták a levegőt, ajkuk szavakat formáltak, de egy hosszú, néma percig semmi nem jött ki rajtuk. Csak hallgatták egymás lélegzetvételét, bámultak a másikra, míg végül a jobbra lévő megszólalt:
- Te egy elmebeteg vadállat vagy! - hangos nevetésben tört ki, de hallatszott, hogy erőltetetten nevet. Így próbálta kínjában a helyzetet kevésbé fájdalmasnak titulálni. - Na kopj le, és játszadozz mással, jó?
- Rendben, elmegyek - Sassy beleegyezett, minden kifogás és felháborodás nélkül. Némán felegyenesedett, végigmérte mindkettejüket, majd hozzátette: - De egy tanácsot azért adok nektek.
- Éspedig? - a jobbra lévő unottan kortyolt bele italába, fél szemét viszont nem vette le a lányról. Bár nem merte volna bevallani; valamennyire ő is tartott tőle.
- Ne játszadozzatok az érzelmekkel. Senkiével. Mert ki tudja, lehet, hogy az illető egy pszichopata, és azzal, hogy baszogatjátok, felírt titeket a listájára, és megöl - ártatlanul mosolygott a fiúkra, és győzelemittasan fordított hátat nekik, kikapta az újonnan megrémült fiú kezéből az üveget, és tudva, hogy ezzel a mondatával újra visszazökkentette őket a teljes káoszba, győzelemittasan hagyta el a csatateret. Szótlanul baktatott végig az utcán, olyan szorosan szorongatva az üveget mérgében, hogy az éppen, hogy nem repedt meg. Behunyta a szemét, és végigmondott magában egy számsorozatot, hogy visszanyerhesse józan eszét.
1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34. Mély levegőt vett, majd kifújta, és kinyitotta a szemét.
Amint elhagyta a sikátort, belekortyolt az italba, és leerőszakolta azt a torkán.
- Ez borzalmas - sutyorogta száját dörzsölve, elfintorodott az alkohol ízén, majd megközelítve a legközelebbi szemetest kihajította az egészet. Az üveg megdöntve hullott a többi szemét közé, elöntve azokat saját levével. Sassy undorral az arcán állt tovább. Zsebre vágta két kezét, felhúzta fejére a kapucniját, ami alól jól megfigyelte a összes járókelőt.
Ez itt megfázott, gondolta, megpillantva egy férfit, aki éppen kifújta vörös orrát, majd könnyedző szemét megtörölte vékony kesztyűjével. A tél már a vége felé járt, mégis szaporán havazott, annak ellenére, hogy nem maradt már meg a hó.
Ő ott éppen sms-ben szakít valakivel, nézett rá egy nőre, aki dühösen nyomogatta a mobilján a gombokat, majd a következő pillanatban elkezdett könnyezni. Sassy fájdalmasan felsóhajtott, és nézte, ahogyan a lehelete apró, fehér, gomolygó felhőkben szalad ki torkából, és megy útjára. Annyi idő után most érezte először azt igazán, hogy valami nincs rendben, hogy valami hiányzik belőle. Nem tudta, hogy mi, hiába gondolkodott rajta. Csak érezte, hogy most még üresebb, mint valaha.
- Nézd mama! - hallotta egy kisgyerek hangját. Odakapta a tekintetét, és két embert látott; egy fiatal nőt, aki egy apró kisfiú kezét szorongatja.
- Mi az, kincsem? - a nő szeretetteljesen követte fiát, majd megállt azelőtt a kirakat előtt, amire a gyereke mutogatott. Egy pékség volt az, és a kisfiú egy hatalmas kakaós csiga előtt ugrándozott. - Szeretnél egyet, kincsem? - a gyerek szaporán bólogatott, lelkesen pillantott anyukájára. - Jól van, gyere bemegyünk - a nő óvón emelte fel fiát, adott egy csókot a homlokára, benyitott a boltba, majd mindketten eltűntek az ajtó mögött. Sassy csak most eszmélt rá, hogy megállt. Érezte, hogy kezd elhomályosulni előtte az utca, érezte, hogy valami van az arcán, odakapott, és fagyos keze vizet érintett. Elemelte ujjait arcától, és csak meredt a vízcseppre. Pár pillanat múltán óvatosan kinyitotta száját, kidugta nyelvét, és lenyalta ujjáról a cseppet.
Sós. De mi ez? Könnyek? Sassy nem értette, hiszen nem sírt azóta, amióta meghalt.
A holtak nem sírnak. Visszapillantott a pékségre, de csak homályosan látta a kirakatot. Pislogott, de ekkor újra könnyek csordultak ki a szeméből. Két tenyerébe temette arcát, és szaporán törölgette szemét, majd a torkához kapott, és nagyot nyelt.
Mi baja a torkomnak? Mi van benne? Mi ez? Nem érzett még ilyet soha, nem tudhatta, miért fáj. Nem érzett még soha fájdalmat, mert a holtak azt sem érezhetnek. Minden, ami az embert emberré teszi, azt a holtak - a visszahozott elhunytak, akik démonná lettek -, nem élhették át. Csilingelt az ajtó, Sassy újra a pékség felé kapta a tekintetét, de nem a kisfiú jött ki az anyukájával, csak egy idős nő, aki egy szatyor zsömlét vett. Nézte, ahogyan leszenvedi magát a lépcsőn, majd megáll, hogy kifújhassa magát.
Ahhoz képest, én mennyivel közelebb állok a halálhoz, mint ő, mégis ő az, aki szenved. Sassy megrázta a fejét, majd elfordult, és újra továbbment.
*
Sassy a nap végén oda ment, ahol kezdte. Leült ugyanannak az öreg fának a tövébe, ahol mindig is ülni szokott, és hitetlenkedve emésztette a történteket. A tücskök eltűntek, de a nyomuk ott maradt. Senki sem tudja, hova lettek. Biztosan elvitte őket valamilyen másik állat, és jól bereggelizett belőlük.
- Egy éve - annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mindent, amit gondol, ki is mond. - Egyetlen éve vagyok halott, mégis csak most sírtam először - csak meredt maga elé, mintha nem is ebben a világban lett volna. Csak bolyongott a sötétségben, és próbált kitörni belőle. - Eddig csak némán tűrtem, csak némán sikoltoztam magamban, próbáltam érzelmeket kifacsarni magamból, mégsem éreztem semmit. Most miért érzek?
- Megnyílnak a szemeid. Szépen lassan te is átléped a határt - egy idegen hang riasztotta fel Sassy-t maga mögött. A lány ledermedt, még a szavakat is erőltetnie kellett, hogy kijöjjön valami a száján.
- Ki... Ki maga? Mit akar tőlem? - reszketve fordult meg, vállai fölött fürkészte az idegen nő arcát. Barna haja és világoszöld szeme szinte ragyogott a holdfényben. Arcát apró izzadtságcseppek szelték, úgy festett, mint aki nemrég rohant volna. Zihálva vette a levegőt, de közben szüntelenül mosolygott Sassy-re.
- Persze, ez érthető. Ilyenkor senki sem emlékszik semmire. Régen én sem tudtam. Azért jöttem, hogy te is megtehesd az első lépésedet - A nő kinyújtotta kezét Sassy felé, de ő csak dühösen megrázta a fejét, és elhátrált tőle.
- Ki maga? - ismételte a kérdést, és legbelül reménykedett, hogy minél hamarabb magára hagyja őt.
- Én a te gazdád vagyok. Én adtam neked második esélyt. Én hoztalak vissza - magyarázta a nő, majd - amikor látta, hogy nem érti, amit mond - lehajtotta a fejét, fájdalmasan felsóhajtott, majd óvatosan, nehogy a frászt hozza rá, leült Sassy mellé.
- De mégis minek? - értetlenül pampogott, de az idegen nő fütyült rá, csak lökte tovább a saját mondandóját:
- Mellesleg, a nevem Muerte. Vicces, mert a jelentése halál. Tudod, ezt én választottam magamnak. És neked is kell majd választanod saját magadnak - kissé gonoszan mosolyodott el, majd egyenesen Sassy szemébe nézett, és szinte azonnal megkomolyodott. Látott valamit a lány íriszeiben, valamit, amivel nem tudott mit kezdeni. Volt a jelenlétében valami, ami egyszerűen felkavarta a gyomrát. Sassy nem bízott benne. Kételkedett a szavában. Félt tőle. Nem értette, mit akar itt, nem akarta elhinni, hogy van, aki tudja, hogy mire gondol, és ez Muerte érzelmeit teljesen összekuszálta.
- Mit akar tőlem? Tűnjön el a hülye szövegével együtt! Ugye nem gondolja komolyan, hogy mindezt beveszem?! Mi ez? Valami rossz vicc? - Sassy már a kiabálás határán volt. Kétségbeesetten próbálta elkergetni Muertét, mellesleg a könnyeivel is küzdött.
- Ne haragudj, hogy így megijesztettelek, nem akartam. De tudod, úgy éreztem, itt az ideje, hogy érted is eljöjjek! - Muerte felemelte a kezét, hogy vigasztalásképp a lány vállára tehesse azt, de amikor meglátta, hogy Sassy összerezzent a hirtelen mozdulattól, inkább visszatette, és hozzátette: - Nagyon gyáva vagy. Nem lesz ez így jó - Sassy megforgatta a szemét, majd épp mondani akart valamit, de Muerte megelőzte: - Tennem kell veled valamit, különben még a végén tényleg meghalsz! - erőltetetten elnevette magát, majd befejezte a mondatot, és rögtön a lényegre tért: - Azért vagyok itt, hogy utat mutassak neked.
- Hogy utat mutass? - Sassy felhúzta a szemöldökét, és gúnyosan elfintorodott. A vak is látta volna, hogy a háta közepére sem kívánja Muertét, és a hülyeségeit.
- Persze, érthető, nem hiszel nekem. Ilyenkor senki nem érti, mi történik vele. De ne aggódj, segíteni fogok - Muerte beleharapott az alsó ajkába, majd hozzátette: - Bevallom, nem kellett volna egyedül hagynom téged, hogy egymagad birkózz meg a kitaszítottsággal, és az ismeretlenséggel. Csak tudod... - bal kezével tehetetlenül legyezett, mintha dobálna egy láthatatlan labdát, szemét ide-oda kapkodta, kereste az ide illő szavakat. Pár másodperc után odanyögte: - szóval szeretek kísérletezni.
- Kísérletezni? - Sassy egyre inkább csak fintorgott, kezdte tényleg komolyan gondolni, hogy Muerte nem komplett, de azért hagyta, hadd folytassa, hátha nevethet egy jót.
- Aha. Felmérni, ki mennyit tud. Meddig bírja. Szeretem látni, ahogyan a hernyóimból gyönyörű pillangó válik! - Muerte szinte ragyogott, szemével az éjszakai égboltot fürkészte, szemei pedig, mint holmi temetői gyertyák, kísértetiesen ragyogtak a Hold fényében. - Annyira nyugtató, örömmel teli és ragyogó érzés! - szinte már nem is ebben a világban járt; elmerült a saját kis életében, és hangosan nosztalgiázott. - Mindenkinek egy évet adok - kapta vissza a tekintetét a lányra - Nem hittem volna, hogy eddig bírni fogod. Másoknak ilyenkorra már egy rakás áldozatuk van. De te... - Muerte a jobb mutatóujját rázva mutogatott Sassy-re - te nagyon erős jellem vagy... Nem is értem, hogyan lehetséges ez egyáltalán. Mindenesetre téged meg kell becsülni, hiszen egy igazi csodabogár vagy! - lelkesen összecsapta két tenyerét, és egy pillanatra ismét az égre nézett, majd behunyta a szemét, és folytatta: - A lényeg, hogy most már itt vagyok, és segítek neked átlépni ezen. Az első feladatunk az emlékezés. Emlékezned kell a múltadra, és ebben én fogok segíteni neked. Fájdalmas lesz, tudom - vallotta be kellemetlenül -, én is átéltem már egyszer, de utána kitisztul az elméd és tudni fogod, mit kell tenned. Tudni fogod, miért adtam a második esélyt. Ezek után már nem fogod magadat üresnek érezni, ígérem! A második lépés a névválasztás lesz. Ezt te választod majd magadnak. Jól kell döntened, olyat válassz, ami majd meghatároz téged, amit a legjobban szeretsz! - Muerte a lányra kacsintott, majd hagyta, hogy leülepedjen benne az, amit mondott.
- Maga... maga egy őrült! - Sassy erőltetetten nevetett fel, mint aki ezzel akarná a kínos helyzetet kevésbé azzá tenni. - Teljesen elmebeteg! Tűnjön innen és hagyjon békén! Játsszon más idegeivel! - lökdösni kezdte Muertét, de ő meg sem mozdult.
- Buta kölyök! - Dühösen villogott a szeme, szinte ölni tudott volna vele. Kissé remegett, ahogy próbálta visszafojtani az indulatait. - Na de sebaj, érteni fogsz mindent, és hiszel majd nekem. Amikor legközelebb találkozunk, már azt is tudni fogom, hogy hívjalak! Most viszont - Muerte úgy döntött, nem akarja folytatni a beszélgetést, ezért, hogy beindítsa az első fázist, egy lágy csókot nyomott a lány homlokára, majd folytatta: - Majd még bizonyára találkozunk! Remélem fájdalmasak lesznek az emlékeid! A szemedet azért ne kapard ki! - Muerte velőt rázó kívánsága keményen mellbe vágta Sassy-t, így észre sem vette, hogy pillanatok alatt eltűnt, és a helyén nem maradt más, csak a poros föld, amit erőteljesen bevilágított a Hold fénye. A lány a homlokához kapott, ami hirtelen szörnyen sajogni kezdett neki, majd lassan átterjedt a fájdalom az egész fejére. Szörnyen szédülni kezdett, nem érezte a lábait, az ujjai távoli homályba vesztek az egyre csak feltörekvő könnyektől, amik szép lassan végigpatakoztak az arcán. Belemászott a saját elméjébe, annak legkisebb zugaiba, és lassan minden világossá vált előtte. Az éjjeli szél csókolta le bőréről a frissen felgyülemlett izzadtságot. Pupillái kitágultak, amint képeket kezdett látni maga előtt, képeket, melyen halott emberek tetemei látszottak. Egy férfié, egy nőé, és egy fiatalabb lányé, akiknek elvágták a torkát. Nem értette mi ez, de borzasztóan ismerősek voltak neki a személyek. Az arcukat nem látta rendesen, csak homályosan, de látta, amint mindhármójuk arcát széles mosoly szeli át. Mind a hárman örültek. Nem pislogott, szemei tárva nyitva meredtek a messziségbe, és fürkészték a pillanatképeket, hátha leszűrhetnek belőle valamit. Sassy ahhoz tudta hasonlítani ezt az érzést, mintha csak ébren álmodna. Lassan, reszketve összekuporodott, fejét a két térde közé temette, majd becsukta a szemét, remélve, hogy megszűnik a fájdalmas illúzió, de csak rosszabb lett. A homályos részek kitisztultak előtte, mintha csak megtöröltek volna egy párás ablakot. Bár nem akarta, mégis látta, hogy kik azok. Sassy rémülten sikított fel, két kezével szorosan megszorította fejét, az oldalára dőlt, és csak rázta a fejét. Érezte, amint egész testét elönti a félelemmel vegyült düh, és ezzel nem tudott mit kezdeni.
- Nem, ez nem, ez nem! Ez nem lehet! Nem lehet! - egyre csak ezt hajtogatta, és rázta a fejét. Sikoltozva reszketett, a képek nem akartak eltűnni, egyre csak élesebbek és élesebbek lettek. - Ez nem lehet! Nem halhattam meg így! Ez nem lehetek én! Miért? - a lány köhögött, sikoltott, szemei egyre csak könnyeztek, majd lecsöppenve a poros földre szétrobbantak. Folyni kezdett a nyála, de nem törődött vele, csak elakarta tüntetni a képet, melyen a saját halála látható. - Miért? - szipogott, és a rángatózást nem bírta abbahagyni. Két kezével most az arcát takarta el, dörzsölni kezdte két behunyt szemét, addig, amíg azok nem kezdtek el fájni a nyomás erejétől. Elemelte a kezét, és fájdalmában felordított. - Mit művelek? - sikoltozta, majd kinyitotta szemét, de nem látott semmit. Egy hatalmas fekete folt foglalta el szeme világát, melynek széle elmosódott, és apró csíkokban ért véget. Arcához kapta kezét, mert meleget érzett a szeme alatt. Ujjai ragacsos, folyékony anyagot tapintottak a jobb szeme alatt. De nem víz volt. Kezét félve megnyalta, száját a vas íze öntötte el. - Ez vér. - csodálkozott. - De ez vér! - riadtan törölte arcát a pulóvere ujjába, amikor rádöbbent, hogy a szeme az, ahonnan a vér származik. Bal szeme kezdett kitisztulni, de a jobb szeme szinte lüktetett a fájdalomtól. Újabb képek tárultak elé, koporsók és gyászoló emberek. Meglátott három halottat, három koporsóban, virággal a kezükben. Mind a hárman sírtak, de nem mozdultak, a szemükből patakzott a színtiszta vér. Sassy körbenézett, és látta, hogy mindenki más is így tesz. Könnyek helyett csak vér csordult a szemükből, de nem mozdultak, majd egyik pillanatról a másikra már mindenki koporsókban feküdt, de már nem volt ki gyászolja őket. Egyetlen fiú állt az egyik koporsó előtt, gúnyosan mosolyogva. Sassy-t nézte, elmerült a hullájában, tanulmányozta, végigmérte, de a mosolygása végig kitartott. A fiú fekete öltönyben és vörös nyakkendőben állt, kezében egyetlen szál rózsa, az is befestve feketére. Sötétbarna haja szállt a könnyű szélben, szemei szinte ragyogtak az eléje táruló látványtól. Sassy nagyon ismerősnek találta ezt az embert. Túl ismerősnek. A fiú számára Sassy élete már csak egy távoli emléknek tűnt; egy álom töredékének a hideg esti naplementében. Tudta, hogy mit tett vele, mégsem siratta a lányt, csak állt, és némán figyelte, ahogyan lassan bomlásnak indul a test. Már nem volt ott több koporsó, csak Sassy-é, de abból már ő maga is kiszállt. Későre járt már az idő, sötét és hideg uralta az éjszakai várost, ők ketten mégis elválaszthatatlanul álltak egymás mellett, és meredtek a másik szemébe. Nem szólaltak meg, mégis pontosan érezték egymást; némaságuk ellenére komolyabb és őszintébb beszélgetést folytattak, mint addig bárki. Aztán végül a fiú előhúzott valamit a zsebéből, és megmutatta Sassy-nek. Egy gyönyörű, antik kés hevert a kezében, melynek nyele egy sárkány fejében végződött, tokja végén pedig vörös zsinór lógott. A fiú elnevette magát, kihúzta a tokból a fegyvert, majd Sassy torkához szegezte, lassan közelített felé, mosolyogva a lány homlokához nyomta a sajátját, és szenvedélyes csókolózásba kezdtek, melynek közepén egy mozdulatával elvágta a torkát, és végignézte, amint a lány élettelenül zuhan vissza a sírjába, ahonnan nem olyan régen felkelt.
Sassy csak reszketve ült, és nézte, ami körülötte történik. Nem sikoltozott, nem kaparta a szemeit. Már értette. Értett mindent. Tudta, mi történt, és tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy ki ölte meg őt, és az egész családját. Felkészült a bosszúra, arra a bizonyos, édes bosszúra, amire mindig is szüksége volt már. Elakarta venni a tettestől az életét, de előtte játszani akart; mindenkit, aki számára fontos, azzal akart végezni, hogy végül elszórakozzon a megtört, árván maradt fiúval. Már csak azt nem tudta, hogy ez a valaki hogy néz ki, és mi a neve.
